A senki földjén – Két világ között

Van egy érzés, amit sokan kívülállóságnak neveznek.

Olyankor úgy tűnik, mintha mindenki más pontosan tudná, hol a helye. Családokban, munkahelyeken, baráti társaságokban. Te pedig csak állsz a küszöbön, és azt figyeled, vajon téged beeresztenek-e valaha.

Évekig azt hittem, a kívülállóság azt jelenti: nem tartozni sehová. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Teljesen kívül kerülni ugyanis szinte lehetetlen. Valakinek a gyereke vagy. Valakinek a munkatársa, a szomszédja, a házastársa. Folyamatosan kapcsolódsz valahová.

A valódi kérdés ezért ritkán az, hogy tagja vagy-e egy csoportnak. Sokkal inkább az, hogy otthon érzed-e magad benne. Ez az óriási különbség.

• Mert lehetsz úgy egy család része, hogy minden közös fotón ott mosolyogsz, mégis idegen vagy.
• Lehetsz egy munkahely megbecsült dolgozója, miközben minden reggel összeszorult gyomorral lépsz be az ajtón.
• Lehetsz házas, és mégis végtelenül magányos.
• Lehetsz egy társaság középpontjában úgy, hogy valójában teljesen láthatatlan vagy.

A hovatartozás ténye és az odatartozás érzése két külön világ.

És a legnehezebb hely talán nem is az ajtón kívül van. Hanem két ajtó között. Ahol a régi közösséged már elengedett, az új pedig még nem hívott be.

Talán ezért fáj annyira, amikor azt mondjuk magunknak: „Kívülálló vagyok.”

Pedig lehet, hogy közben már régen bent vagyunk. Csak a fejünkben él egy makacs kép arról, hogyan kellene kinéznie annak a közösségnek, ahol végre otthon érezhetjük magunkat – a tökéletes családról, a hibátlan párkapcsolatról, a mintaszerű munkahelyről vagy baráti körről. És amikor a valóság nem illeszkedik ehhez a belső sablonhoz, lassan megszületik a gondolat: „Veled van a baj. Nem tartozol ide.”

Pedig lehet, hogy egészen más történik. Lehet, hogy már rég megvan a helyed, csak még nem merted elfoglalni. Ott ülsz az asztalnál, de még mindig arra a külső megerősítésre vársz, hogy valaki odaforduljon hozzád, és azt mondja: „Most már maradhatsz.”

Talán ez a várakozás fáraszt el bennünket a legjobban.

Az életünk nagy részét láthatatlan engedélyek között töltjük. Folyamatosan azt kérdezgetjük magunktól:

• Szabad-e kérdezni?
• Szabad-e hibázni?
• Szabad-e máshogy gondolkodni, vagy egyszerűen csak helyet foglalni?

Egy idő után már senki sem fogja megválaszolni ezeket a kérdéseket helyettünk, mégis tovább visszhangoznak bennünk. Érdemes hát egy pillanatra megállni, körülnézni, és feltenni magunknak egy egészen más kérdést: „Valóban kívül vagyok… vagy csak nem érzem még otthon magam ott, ahová már régóta tartozom?”

Talán a hazatalálás nem egy új hely felfedezésével kezdődik. Talán az első lépés csupán annak a felismerése, hogy a helyed már most is létezik. Csak ideje végre belakni.